Az életben időnként megesnek olyan dolgok, amelyeket szemmel láthatóan nem tartunk az ellenőrzésünk alatt, vagy a korlátozott látásmódunk miatt érthetetlenek számunkra. Ha megbízunk Istenben, akkor eljutunk annak felismerésére, és elfogadjuk a tényt, hogy bármi is történik az életünkben, az összhangban van Isten akaratával.
Ernest Shackleton utazásának az üzenete
Az 1900-as évek elején Sir Ernest Shackleton arról ábrándozott, hogy kutyaszánon átszeli a déli sarkot. Ezért huszonnyolc fős csapatával együtt elhatározta, hogy nekifog ennek a vállalkozásnak. Szerencsétlenségükre a hajójuk, amellyel az Antarktiszra utaztak, három nappal később nekiütközött egy jégtorlasznak, és azt körülzárta a jég.
Ebből a csapdába esett állapotból csak tíz hónap múlva, tavasszal, a jég megolvadásakor szabadulhattak ki. Megjött a tavasz, a jég elolvadt, de újabb csapás érte őket, mert a jég összezúzta a hajójukat. Mivel gyalogosan haladva a jégvilágban nem tudtak volna kijutni a nyílt tengerre, ezért öt hónapig egy úszó jégtáblán tanyáztak, és szűkös adag ennivalót fogyasztottak.
Amikor ez a jégtábla elakadt, és összetört, más jégtáblákon közlekedve haladtak előre. Shackleton vezette a csoportot, amely három mentőcsónakot, és az élelmiszert is magával vonszolta, ahogy a jégtáblákon gyalogoltak a 290 kilométerre lévő Elefánt-sziget felé. Majd beültek a csónakokba, és azzal haladtak tovább az úszó jégtáblák között. Hóval, jeges esővel, hózáporral dacoltak, mialatt a csónakokban ülve szorosan összehúzódtak, hogy átázott testüket melegen tartsák.
A lakatlan Elefánt-szigeten Shackleton ráébredt, hogy meghalnak, ha nem néz segítség után. A szigeten hagyta a hajólegénység nagy részét az élelmükkel együtt, tudva, hogy el kell érnie a Georgia-szigeten lévő cetvadász állomást. Ő és öt társa a legnagyobb mentőcsónakkal, amely majdnem hét méter hosszú volt, átszelte a rendkívül alattomos Déli-Jeges-tengert, hogy eljuthasson a legközelebbi lakott állomásra.
Tizenhét nap múlva végül elérték a Georgia-szigetet. A mentőcsónakjuk annyira megrongálódott, hogy túl veszélyes lett volna a továbbutazás. Sajnos, a sziget rossz oldalán értek partot. Ahhoz, hogy elérjék az állomást, egy jéghegyvonulaton kellett keresztülmenniük. Shackleton két társával vágott neki az útnak. A csónakból kiszedett szögeket csizmájuk vékony talpára rakták, és két iránytűt, néhány kötelet, ennivalót véve magukhoz, nekivágtak a jéghegyeken és gleccsereken átvezető mintegy ötven kilométeres útnak.
Harminchat órával később soványan, de a megpróbáltatásoktól edzetten elérték a cetvadász állomást. Tizenhét hónap múltán ez volt az első kapcsolatuk a civilizációval.
Shackleton egy mentőcsónakon visszatért az otthagyott legénységért, és amikor partot ért az Elefánt-szigeten, mindenkit életben talált. Amikor megkérdezték Shackletont, hogy voltak képesek megbirkózni a hatalmas nehézségekkel, azt felelte: egy láthatatlan Erő jelenlétét érezte, amely az egész úton irányította őket.
Soha nem vagyunk egyedül
Időnként sürgetően fohászkodunk Isten segítségért, és azt meg is kapjuk, ám sok más esetben annak ellenére megérkezik a támogatás, hogy azt nem is kértük. Az ilyen helyzetek emlékeztessenek bennünket arra, hogy soha nem vagyunk egyedül!
Isten láthatatlan keze mindig velünk van, hogy átvezessen minket az élet zord vizein.
Sant Rajinder Singh Ji Maharaj